Az utca sötétségbe borult, csupán az utcai lámpák fénye világította be kissé a környéket. A lakók nagy része már nyugovóra tért. A csend átvette az uralmat, mindössze néhány autóból szűrődött ki bulizó fiatalok örömteli kiáltozása. A magasból letekintve csupán egyetlen házból hallatszott beszéd. Azt hinnénk, biztos csak átbeszélik a nap eseményeit, közelebb érve viszont fülsüketítő lárma csapja meg fülünket.

"Nem teheted ezt velem, Arnold! Ezt nem!" - Kiabálta egy női hang, szinte már torkaszakadtából. A férje vele szemben állt, némán figyelte felesége jelenetét, de tenni nem tett semmit. Zsebre tett kézzel, hanyag testtartással állt, és nézte, ahogyan felesége könnyei beborítják hófehér arcát, vörös ajkain át pedig hangos könyörgés érkezik füleibe. "Ne hagyj el, Arnold! Ne! Mit tettem én, hogy ezt érdemlem?" - A férje meredt arccal bámult maga elé. Egy ideig még hallgatta, ahogy a nő kiáltozik, majd nemes egyszerűséggel felvette a kocsi kulcsát az ebédlőasztalról és kisétált a lakásból. Arnold meglehetősen jól szituált férfi. Idősebb, lassan 50 éves. Orvosként dolgozik. Felesége Tünde meredten nézett maga elé. Elfogyott minden ereje, a kiabálástól teljesen kikészült teste pedig fáradtan rogyott le egy közeli kanapéra. A nő csupán 29 éves, a heves vita után viszont jóval idősebbnek tűnik. Ahogy ledőlt a kanapéra elkezdte letörölni arcáról a könnyeit, és próbálta magát kissé összeszedni, már amennyire lehetett egy ilyen eset után. Eközben Arnold már messze járt a lakásától. Nem telt el több, mint fél óra, Arnold egy kissé régies, mégis szép ház előtt állt meg autójával. A motort leállítva fény gyulladt ki a teraszon, és egy húszas évei elején járó, fekete hajú lány sietett kaput nyitni. "Áh, szia Arnold! Már úgy vártam, hogy gyere." A férfi kissé gondterhelten, idegesen nézett a lányra, majd erőltetetten elmosolyodott, és végül megszólalt. "Ne is emlegesd, Lídia. Tündének elmondtam, hogy elhagyom. Teljesen kiborult." A fiatal nő elégedett mosollyal az arcán magához közel húzta Arnoldot és szájon csókolta. "Akkor édesem ma már itt is alszol nálam? Régen volt rá lehetőség." - Mondta Lídia csábító hangon. Arnold kissé hezitált, majd megcsókolta a fiatal nőt. "Persze, hogy maradok szerelmem. Persze, hogy maradok."

*   *   *

  Ez idő alatt Tünde sokat tűnődött azon, hogy férje mit csinálhat éppen. Az éjszaka lassan telt, mint mindig, mikor szomorú az ember. A megviselt nő ide-oda járkált a lakásban, de sehol sem talált magának nyugalmat. Egyedül maradt, és nem tudta mégis meddig lesz kénytelen ezt elviselni. Nem tudta, meddig tart a magány: csak arra az éjszakára, vagy egész hátralévő életére? Nem tudta, férje komolyan gondolta e mindazt, amit fejéhez vágott néhány órája. "Nem értem. Nem értem miért történt ez. Én úgy éreztem, jó feleség vagyok. Ezek szerint hibáztam, hiszen ha nem csináltam volna rosszul, nem hagyott volna el." - Gondolkozott magában Tünde. Végül reggel lett. Tünde még mindig a kanapén feküdt, ugyan úgy mint éjjel, mikor a kimerültségtől oda dőlt le. Arnold még mindig nem érkezett haza. 

*   *   *

  Ha Tünde úgy gondolta, az éjszaka telt lassan, akkor számára a nappal még inkább keservesen telt. Könyvelőként dolgozik egy irodaépületben, ahol persze kollégái azonnal észrevették, hogy valami nincs rendben vele. "Jajj, Tündikém, hát ne mondd itt nekünk, hogy nincs semmi baj! Hát látni rajtad, hogy nem aludtál szinte semennyit. Mondd el szépen, hogy mi történt." - Kérlelte Kriszta éppen hogy Tünde beért az irodába. Az embernek ilyenkor persze semmi kedve nincs magyarázkodni, de ha a kollégák megkövetelik, akkor kénytelen elmondani, mi bántja a szívét. Máshogy amúgy sem tud a munkájára koncentrálni. "Elhagyott az a mocsok Arnold!" - Fakadt ki hirtelen Tünde, úgy, hogy az irodában lévő összes ember figyelme hirtelen ráterelődött. Kollégái azonnal odafutottak hozzá, mind a hárman ott álltak. Kriszta, Evelin és Marcella megpróbálták kifaggatni, hogy pontosan mi is történt. "Valójában nem tudom, mi az oka az egésznek. Este csak simán kijelentette, hogy ő nem akar többé velem élni. Neki ugyanis ez a kapcsolat már nem jelent semmit." - Mesélte el a történteket keserves hangon. Barátnőinek feltűnt, hogy már-már a könnyeivel küszködik, annyira megviselték a történtek. "Na de nem kérdezted meg miért tette ezt veled?" - Tette fel a kérdést Evelin már harmadjára. Tünde válasza persze továbbra is csak az volt, hogy nem érti, Arnold viselkedése miért változott meg olyan hirtelen, hiszen az elmúlt hónapokban élték kapcsolatuk legszebb időszakát. "Tudod mit, kedveském? Munka után elmegyünk valamerre, mondjuk beülhetnénk egy kávézóba, és átbeszélhetnénk a dolgokat." - Ajánlotta fel Marcella. "Nem is tudom. Nincs túl sok kedvem elmenni otthonról. Mi van, ha Arnold közben mégis hazajön? Gyertek át inkább hozzám." A többiek azonnal beleegyeztek, és megbeszélték, hogy aznap este hétkor találkoznak Tünde lakásán. 

*   *   *

  Ekkorra már Arnold végzett a munkahelyén, ahonnan egyenesen Lídia lakásához ment. "Jajj, drágám, már azt hittem nem is jössz, és visszamész ahhoz a bolond nőszemélyhez! Hogy is hívják... Tündéhez!" "Ó, kincsem, arra még csak ne is gondolj. Csak azért jöttem, hogy szóljak, ma hazamegyek a dolgaimért, és áthozok mindent ide."- Arnold egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy milyen lesz felesége nélkül élni. Tündével mindössze csak másfél éve voltak házasok ekkor. Mégis olyannyira hozzászokott jelenlétéhez, hogy furcsa volt számára más nő mellett élni életét. Lídia a kórházban dolgozik ápolónőként. Nem keres túl sokat, és az utóbbi időkben meglehetősen nagy adósságokba ütközött, amiket egyedül nem tudott kifizetni. Persze Arnold segítsége nagyon jól jött neki. "Valami baj van, Arnold?"- Kérdezte Lídia idegesen. "Dehogy, semmi sincs. Csak kicsit elgondolkoztam, hogy milyen jó lesz veled élni." Lídia hirtelen elvigyorodott, majd gúnyosan megjegyezte: "Na, most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a te drágalátos Tündikéd mit fog ehhez szólni." 
  Mikor Tünde végül délután 4 órakor hazaért a munkahelyéről a házban mindent ugyan úgy talált, ahogy azt reggel otthagyta, meglátta, hogy Arnold nem járt a lakásán. Ettől kissé megnyugodott, mert látott rá némi esélyt, hogy még hazamegy. Ugyanakkor aggódni kezdett, és számtalan kérdés merült fel benne. Hol lehet? Kivel van? Más nővel van? Szereti még őt egyáltalán? Vagy csak játszott vele? Minden olyan reménytelennek tűnt, egyetlen kérdésre sem tudott rendesen válaszolni. Végül odament a könyvespolchoz és leemelt onnan egy Ady verseskötetet, majd amíg kolléganői nem érkeztek meg hozzá, megpihent a szobájában, és olvasgatta a könyvet. A délután Tünde számára nem volt változatosabb, mint az elmúlt éjszakája. Ugyan úgy gyötörte a gondolat, hogy vajon Arnold miért tette ezt vele. Most még kedvenc versei sem tudták lekötni a figyelmét, így hát úgy döntött, elmegy a boltba és vesz néhány édességet, hogy este mikor a barátnői átmennek hozzá, meg tudja őket kínálni valamivel. Éppen a pénztárcáját kereste, mikor valaki csengetett. "Ó, a francba! Ilyen korán jöttek a lányok?"- Gondolkozott magában. "Megyek már, egy pillanat!"- Kiabálta Tünde pár méterre az ajtótól. Amint kinyitotta, észrevette, hogy nem az a személy van ott, akire számított. Arnold állt vele szemben. "A dolgaimért jöttem."- Jelentette ki, majd Tündét félrelökve egyenesen a hálószobába ment. Elővette az egyik bőröndöt, a szekrényhez ment, és az összes holmiját bedobálta a táskába. Tünde teljesen lefagyva állt a hálószoba ajtajában. Pár perc elteltével könnyei alól tudott csak megszólalni. "Na de Arnold... Mégis hová mész?"- Kérdezte Tünde halkan. Arnold csupán egy ideges pillantást vetett rá, és kimondta azt, amitől Tünde a legjobban félt. 

Megosztás a facebookon