"Mondja, Doktor úr. Mi történt vele?" - Kérdezte Marcella a főorvost. "Kimerültség. Ahogyan elnézem, nem nagyon aludt mostanában, a folyadékbevitelét tekintve pedig... mondhatni majdnem kiszáradt. Teljesen legyengült, mióta nem evett?" - Magyarázta az orvos, miközben Tünde még mindig nem ébredt fel. Ott feküdt egy kórházi ágyon, bal karjából infúzió csöve lógott ki. "Tudja, Doktor úr, csütörtökön egy nagyobb sokkhatás érte. Azóta nem igazán akart enni. Vasárnap reggel tudtam rávenni, hogy egy narancsot egyen meg, de azon kívül sajnos semmire nem volt hajlandó. Inni sem akart, hiába mondtuk neki." Az orvos gondolkozott pár másodpercig, majd megszólalt. "Ő nem Arnold felesége?" Marcella és Evelin összenéztek, majd bólogattak. "Hát, akkor szólok is Arnoldnak, jöjjön ide. Vagy tudja már egyáltalán?" "Ne! Doktor úr, ne szóljon neki." - Az orvos hátranézett, majd szemöldökét összehúzva nézett a két nőre. "Na és miért ne? Titok?" - Kérdezte mosolyogva. "Hogy is mondjam el... Arnold csütörtökön este elhagyta Tündét, egy másik nőhöz költözött." - Nyögte ki végül Evelin. Az orvos meglepődve nézett Tündére, majd a kollégáira, majd ismét Tündére. Kicsit gondolkozott, úgy tűnt, mintha mondani szeretne valamit. Végül elhallgatott, és szó nélkül kiballagott a kórteremből. Tündét most tudták csak alaposan megfigyelni kollégái. Amint azt már mondtam, annak a gyönyörű nőnek csütörtök óta nyoma sincs. A sok gond miatt 10 évvel is idősebbnek tűnik. Szemei hiába vannak becsukva, még így is látni lehet, hogy az utóbbi napokban a sírás minden erejét felemésztette. Most, hogy megszokott ruhái helyett egy rövid ujjú kórházi hálóing volt rajta, látni lehetett elgémberedett karjait, összeroskadt testét, amiből az erő és kitartás már mind eltávoztak. Lassan vette a levegőt, mellkasa csupán kicsit mozgott. Marcella és Evelin könnyes szemmel ültek Tünde ágya mellett, és nem tudták levenni szemüket barátnőjükről. 

*   *   *

  Délután 1 órakor Tünde felébredt. Amint kinyitotta a szemét látta, hogy barátnői egyetlen percre sem hagyták magára. Nem mozgatta a fejét, csupán szemét forgatva nézett körül. Nem szólalt meg. Az infúzió csövére bámult, majd kis idő múlva újra becsukta szemeit. Marcella aggodalmasan tekintett barátnőjére. Jóban rosszban mellette volt, már évek óta, mikor gimnáziumban megismerkedtek. Nehéz volt számára így látni Tündét. Egy mindig életvidám, kedves, boldog, segítőkész fiatal nő most egy kórházi ágyon fekszik összeroskadva, kimerülten és összetörve. Senki nem ilyen életről álmodik. 

*   *   *

  Ahogy teltek a napok Tünde szervezete egyre erősebb lett. Szerdán már képes volt egyedül elsétálni az ajtóig, és vissza az ágyához. Marcella, Kriszta és Evelin csütörtökön délután ismét bementek hozzá. "Hogy vagy Tünci?" - Kérdezte Evelin keserű mosollyal az arcán. Tünde csak szeme sarkából nézett rá, majd kipréselt magából egy pár szavas választ. "Arnold még csak be sem jött hozzám..." - majd elcsuklott a hangja és kicsordult egy könnycsepp a szeméből. Lelke mélyén úgy érezte magát, mint egy tizenéves kislány, akit élete első szerelme megcsalt. Kissé szégyellte is magát kollégái előtt, hiszen napokig feküdt ott szemük láttára, mint egy fadarab. Az éjjelek hosszúak voltak, így hát volt ideje elővenni naplóját, a barátját, akinek kiönthette szívét és tudta, az nem fogja bolondnak nézni. 

" Nem is tudok mit mondani erre az egész esetre. Úgy érzem magam, mint akire ráléptek, és kitaposták belőle az életnek még csak a legkisebb lángját is. Olyan vagyok Arnold nélkül mint a tenger víz nélkül... nem az igazi, semmi sem. A lányok persze próbálnak segíteni, de ez nekem nem olyan könnyű. Értékelem, hogy segíteni szeretnének, de én nem akarom... Nem akarom, hogy bárki is segítsen, hogy lássák szenvedésemet. Egyedül akarok lenni, meg akarok halni. Nem akarom, hogy lássanak ilyen állapotban. És mi az ami a legjobban bánt? Az, hogy Arnold még csak felém sem nézett... Itt dolgozik, ebben a kórházban. És még csak meg sem látogatott. Biztos az a másik nő nem engedi neki. Vagy lehet, hogy nem is akar látni? Elegem van. Mindenből elegem van. Soha nem lesz minden olyan, mint régen volt. Az életem egy kudarc, és ezen már nem tudok változtatni." 

 *   *   *

  Szombaton reggel egy orvos megjelent az ajtóban. Tünde felnézett szőke tincsei alól, majd várta, hogy milyen hírekkel szolgálnak neki állapotáról. "Jó reggelt Tünde. Hogy aludt?" - Kérdezte a doktor. Tünde nem válaszolt, csak halványan elmosolyodott. "Jó hírem van számára. Ma délután hazamehet. Pár dologban viszont meg kell egyeznünk. Remélem tisztában van vele, hogy azzal, ha nem eszik és nem iszik csakis magának árt, az egészségének. Mindenképpen azt tudom javasolni, hogy semmiképp ne egyedül legyen otthon. Szóljon valakinek, aki magánál tud maradni minimum egy hétig, nehogy bekövetkezzen az, ami hétfőn is történt. Ha bármi kérdése lenne esetleg, akkor várom." Miután az orvos befejezte mondanivalóját, Tünde felült az ágy szélére, és átgondolta életét. Ebben a pillanatban jött rá arra, hogy nem ér el semmit sem azzal, ha ilyen állapotban tünteti fel magát, sőt, a helyzet csak rosszabbodni fog. Barátnői aznap nem tudtak hozzá bemenni. Kriszta elutazott, Evelin megbetegedett. Marcella pedig a testvérével találkozik, aki elég távol él, így csak nagyon ritkán tudnak találkozni. Tünde hirtelen nem tudta, kit kérjen meg arra, hogy maradjon vele az elkövetkezendő pár napban. Végül megoldást talált a problémára. 

Megosztás a facebookon